Valahol egy falu szélén állt egy kis ház. Sárga volt a fala, piros a teteje. Ketten laktak benne: egy kislány, meg az édesanyja. A ház kertje akkora volt, hogy a kislány reggeltől estig el tudott bóklászni benne. Nőtt abban a kertben minden: sárgarépa, káposzta, sóska, tök, saláta, káposzta, cékla, borsó – fel se tudnám sorolni valamennyit – és tengernyi virág. Pirosak, kékek, sárgák, lilák. Olyanok, amik alig látszottak ki a fű közül, meg olyanok is, amik még a kislány feje búbjánál is magasabban ringatóztak. Az asszony mindegyik virágot jól ismerte, és azt is tudta, hogy melyik milyen betegséget tud meggyógyítani. Kettecskén gondozták a kertet, az asszony meg esténként vagy szőtt, vagy varrt valamit: így kereste meg a mindennapi kenyerüket. Az egész napi ásás, gyomlálás, kapálás, öntözés után a kislány leült a házuk küszöbére, és nézte a lenyugvó Napot.
Egy este, amikor már az utolsó fénysugár ragyogott a szemében, egy varangyosbéka totyogott elő valahonnan a kert mélyéből. Leült a kislánnyal szemben, és ráemelte aranyos tekintetét. A kislány fölugrott a küszöbről. Beszaladt a konyhába, tejet töltött egy tálkába, s letette a varangy elé. Az mind egy cseppig kiitta, s aztán elplaccsogott a kert homályába.
Ettől kezdve minden nap így ment. A varangy minden este eljött, a kislány minden este kitöltött neki egy tálka tejet.
Nyár elején az édesanya lábát megszúrta egy tövis. A seb sehogy sem akart begyógyulni, s ezen a kertben növő gyógynövények sem tudtak segíteni. Egy reggelen az asszonynak már ágyban is kellett maradnia. A kislány attól kezdve egyedül gondozta a kertet. Ápolta az édesanyját is, de szőni és varrni nem tudott – ahhoz még túl kicsi volt. Ehelyett minden reggel maga köré gyűjtötte a falu apró gyermekeit: kimentek a rétre, ott játszott velük, énekeltek, táncoltak, és szép meséket mondott nekik. Este, amikor a kicsiket hazakísérte, a falusiak egy-egy darab kenyeret, korsó tejet, kis lisztet, miegymást adtak neki, ő meg hazavitte az édesanyjának. Esténként nem ült már a küszöbre a lenyugvó Napot nézni; de akármennyire elfáradt is néha, a varangyról mégsem feledkezett meg: ugyanúgy kikészítette neki minden este a tálka tejet.
Szent János napjának reggelén az erdőbe indult egy kosárral a karján. Virágokat és bogyókat akart gyűjteni. Ebédre egy kis kenyérkét vitt magával. Jól benne járt már a délutánban, amikor megéhezett. Épp egy tisztásra ért. Leült a fűbe, és elővette a kenyérkét. De még nem harapott bele.
„Földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalászba, kalászból kenyérbe, kenyérből testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkedbe” – mondta előbb, ahogy édesanyjától tanulta. De még akkor sem kezdett hozzá. Körülnézett.
– Szívesen megosztanám a kenyeremet egy manócskával – gondolta magában – édesanyám mindig mondta, hogy azt nagyon szeretik. Vajon hol bújkálhat itt egy törpe? A gyökerek között? Vagy talán a kövek mögött? Itt ez a mohás kő: ide leteszek nekik egy falatkát.
Alighogy letört a manócskáknak egy darab kenyeret, kuncogást hallott, és egy piros villanást látott a fű között. Egy manó! – örült meg a kislány. Ám a kis piros sapka máris messzebbről integetett, mintha hívogatta volna. A kislány fölugrott, fölkapta a kosárkáját, és a manósapka után iramodott.
– Hiszen ez nem is egy manó, hanem három! – csodálkozott el, amikor hirtelen még két piros folt villant meg előtte. Aztán megint csak egy, aztán több, aztán nem nagyon tudta figyelni, mert magasra nőtt szúrós bogáncson, meg csalánon kellett átvergődnie. Egyszer csak nem látott egyet sem. Lehajolt a fű közé, és akkor újra megpillantotta a piros foltocskát, de az nem törpesapka volt, hanem finom, illatos erdei szamóca. Az egész tisztás teli volt szamócával. A kislány alaposan beebédelt belőle, és még a kosarát is teliszedte. Hanem úgy elfáradt, hogy elaludt. Álmában pedig a varangyot látta. Az szokás szerint elétotyogott, ránézett arany szemével, de most meg is szólalt:
– Keress szentjánosfüvet! A szentjánosfű Szent János éjszakáján varázserővel bír: minden sebet begyógyít.
A varangy eltűnt, a kislány fölébredt. Addigra már erősen alkonyodott az erdőben.
– Még nem mehetek haza! Meg kell keresnem a szentjánosfüvet! – gondolta magában a kislány. Apró, zöldes fények villantak föl előtte: szentjánosbogarak.
Ezüst csillagsugár alatt
Szentjánosbogár hívogat
Zöldes-arany fényben csillog
Amíg az utadat járod.
A kislány elindult a nyomukban. Az útja először egy vízesés mellett vezetett. A vízesés alján, a habok között tavitündérek úszkáltak.
Sima tükrű ezüst tóban,
Szélvész-fürge vad folyóban
Hullámok közt, hűs habokban
Tündér ide-oda cikkan.
A vízesés és a tó után egy virágos mezőre vezették a kislányt a bogárkák. A virágok fölött ezerszínű ruhába öltözött tündérek járták összefogódzkodva szent táncukat körbe-körbe.
Piros, kék, sárga virágok
Ontanak édes illatot.
Színes virágkelyhek felett
Tündérek serege libeg.
A kislány szívesen ott maradt volna nézni a tündértáncot, de a bogárkák is továbbrepültek, meg ő is minél hamarabb szerette volna megtalálni a szentjánosfüvet.
Egyszer csak egy hegy lábához ért. Meglátott egy barlangot, és hirtelen észrevette, hogy a barlang előtt egy kövön ott ül a varangy – és integet neki. S ekkor egyszerre csak megnyílt a hegy, és láthatóvá vált a Szent János-napi tűz, a tűz mellett pedig teljes pompájában ott állt a Szalamandra-király. Testét bíborpalást fedte, fején lángkoronát hordott. Kezében arany királyi pálcát tartott. A kislány még a lélegzetét is visszafojtotta. A Szalamandra-király ekkor fölemelte az aranypálcát, és egy virágra mutatott vele; egy olyan virágra, amilyet a kislány még soha életében nem látott, mégis rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A hosszúkás zöld levelek fölött egész csomó vörös-arany színű, ötszirmú virág ragyogott. Gyorsan szedett belőle egy egész kis csokorra valót.
– Köszönöm szépen – csengett végig a tisztáson a hangja, de mire fölnézett, már eltűnt a hegy, a barlang, a Szalamandra-király, a varangy, a tündérek – csak a szentjánosbogarak táncoltak még mindig a feje fölött.
Ezüst csillagsugár alatt
Szentjánosbogár hívogat
Zöldes-arany fényben csillog
Amíg az utadat járod.
A bogárkák egy-kettőre hazavezették a kislányt, ő pedig otthon rátette a szentjánosfüvet édesanyja beteg lábára. Az asszony máris jobban érezte magát, másnap pedig már föl is tudott kelni. A harmadik nap után pedig úgy járt kelt a házban meg a kertben, mintha soha semmi baja sem lett volna.
A kislány ezután is minden este kikészítette az aranyszemű varangynak a tálka tejet; a szentjánosfüvet pedig a kert legdíszesebb helyére ültették.
/ Ismeretlen német szerző nyomán /