Steiner a János-napról
„A régi beavatottak – különösen Európa északi vidékein – igen elevenen érezték ennek az időnek – a mi júniusunknak – belső értelmét és szellemét. Úgy érezték, hogy a Föld lelkével ilyenkor saját lelkük is átadja magát a kozmikus messzeségeknek. Úgy érezték, hogy nem a földi térben élnek, hanem a kozmikus messzeségekben. Azt mondták: lelkünkkel a kozmikus messzeségekben élünk. Együtt élünk a Nappal és a csillagokkal. Amikor visszatekintünk a Földre, amelyet a sarjadó, viruló növényekben, a színesen kibontakozó és ragyogó virágokban, az ide-oda cikázó rovarokban és a levegőt átszelő tarkatollú madarakban látunk, annak a visszatükröződését látjuk, amit a Föld elhagyásakor a Föld kiáradó lélegzetével egyesülve fogadunk be lelkünkbe, hogy kozmikusan és ne földi módon éljünk. Ami azonban ezerszámra színesen, sarjadva, virulva, a földből kihajtva jelenik meg a kozmikus térben, az ugyanilyen jellegű. Csak éppen tükrözött, visszavert erő, míg a közvetlen erőt emberi lelkünkben hordozzuk. – Így érezték magukat azok az emberek, akiket a beavatási helyek inspiráltak, és különösen a nyári napforduló ünnepét értették meg. Így látjuk, hogy a János-nap ünnepe beilleszkedik abba a nagy lélegzetbe, amelyet a Föld vesz a kozmosz irányában. (…)
A nappal telített, meleg, ragyogó természetét, még éjszaka is átérezték, és csak annyiban tettek különbséget, hogy nappal a meleg és a fény eleme telíti a levegőt. Ekkor azok a szellemi követek élnek és mozognak a meleg és a fény elemében, akik révén a magasabb isteni lények hírt akarnak adni magukról, és morális impulzusokkal akarják az embereket felruházni. Ezek a magasabb rendű szellemi lények éjszaka visszahúzódnak, követeik maradnak itt, és a maguk módján nyilatkoznak meg. Különösen nyár derekán érezték így a természet működését és mozgását, a nyári éjszakákon és estéken. Valamilyen valóságban átélt nyári álomként élték át, és általuk különösen megközelítették az isteni-szellemi világot. Ennél a nyári álomnál az volt a meggyőződésük, hogy a természeti jelenségek egyúttal az istenek morális szavai, de különféle elementáris lények is működnek, és a maguk módján mutatkoznak meg az embereknek.
Később a Szent Iván-éji álomnak, a nyári éjszaka álmának felékesítése maradt meg azokból a csodálatos képződményekből, amelyeket az emberi imagináció egykor a nyár derekát szellemileg, lelkileg átszövő jelenségeiből alakított ki. Ezeket azonban a kozmosznak az emberekhez intézett isteni-szellemi-morális erő kisebb-nagyobb megnyilatkozásainak fogták fel. Azt mondhatjuk, hogy ennek a következő elképzelés volt az alapja: nyár derekán az isteni-szellemi világ olyan morális impulzusokkal nyilatkozott meg, amelyeket megvilágosodásuk állapotában oltottak be az emberekbe. Az emberek a rájuk gyakorolt hatások folytán különösen azt érezték, hogy az emberi viszonyokba valamilyen emberfeletti elem hatolt be. Az ember az ünnepségek átéléséből tudta, hogy ebben az időben önmaga fölé, az emberfelettihez emelték fel, az istenség mintegy elfogadta az ember ilyenkor feléje nyújtott kezét. Minden isteni-szellemi adományt a János-nap megnyilatkozásának tulajdonítottak. (…)
Így a nyár derekán, János-nap ünnepén olyan cselekmények révén ragyogott be az én-tudat, amelyeket az emberiség ebben részesülni kívánó részének rendezték. Az emberek nyár derekán legalább annyira észlelték az ásványiságot, hogy az ásványok észlelésének segítségével, valamilyen én-tudathoz jutottak, bár énjük olyannak tűnt, mintha kívülről érkezett volna az álmaikba. Ezt úgy érték el, hogy a nyár derekának legrégibb ünnepén, a nyári napforduló ünnepén, amely később a mi János-napunkká alakult, egyfajta zenei-költői elem kibontakoztatására indították a résztvevőket, énekkel kísért, szoros ritmusba rendezett körtáncokkal. Bizonyos előadásokat és bemutatókat különös zenei recitativókkal, primitív hangszerekkel kísértek. Ezt az ünnepet teljesen átitatta a zenés költőiség. Az ember álomtudatának tartalmát zenés, énekes, táncos jelleggel árasztotta ki a kozmoszba.” Rudolf Steiner /GA223/
János-nap eredete, jelentése
Röviddel Pünkösd után az üde zöld nyáriassá változik. Ég és Föld nehezebbnek, súlyosabbnak tűnik és a nyárias hangulatban figyelmeztetően áll előttünk a Keresztelő alakja, aki rámutat arra, hogy tűzzel és szellemmel fog keresztelni, aki utána jön.
Ez az ív feszül Pünkösdtől János-napig (Johanni). Szt. János-napja az első olyan ünnep, amely a fogyatkozó Nap szakaszába esik. Ha a Föld lélegzéséből indulunk ki, akkor Johanni az a pont, amikor a Föld kilégzése véget ér és átcsap a nagy belégzésbe.
Noha Pünkösd és Szt. János ünnepe közel áll egymáshoz, mégis úgy tűnik,, mintha az év menetében két oszlop lenne, amelyek két különböző áramlatot képviselnek.
A Pünkösdöt Krisztus működése gyümölcsének tekinthetjük, Jánost pedig az emberek lelkébe ültetett csírának, amely növekedni fog. Mintha arany szalag kötné össze a két ünnepet.
A Keresztelő első mozdulatai és szavai: “Neki növekednie kell…” – Krisztusra vonatkoznak az emberben.
A nyári nap-éj egyenlőség után, június 24-én ünnepeljük a János-napot, Keresztelő Szent János születésnapját. Ez a nap a János-időszak kezdete, amit a keresztény közösségekben négy vasárnapon keresztül ünnepelnek. Keresztelő János az emberiség számára a nagy krisztusi út előkészítője mind a mai napig. Az ő erőteljes, lángoló prédikációi mit sem veszítettek aktualitásukból. “Változtassátok meg érzéseiteket”” És “Készítsétek elő az Úr útját!” – ezek visszatérő motívumai a prédikációinak. Azt, hogy hogyan kell az utat lélekben előkészítenünk, az Izajás próféta szavaiból tudhatjuk meg: “A pusztába kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az isten dicsőségét.” (Lukács 3,4-5)
A hegyek és a völgyek itt nem természeti formákat jelentenek, hanem az emberi lélek állapotait. Felismerhetjük őket érzelmi életünk hullámzásaiban, az “égig való ujjongásban” és a “halálos szomorúságban”.
A középút megtartása jánosi feladat. Ide tartozik, hogy a zavaros gondolkodás tisztává, egyértelművé váljék, hogy az elénk tornyosuló akadályokat leküzdhessük, és legyőzhessük önmagunkban a rosszat. János lángoló szavait természetesen nem tudjuk a gyermekekkel megértetni, de van egy beszédes kép, amivel segíthetjük ennek az útnak a belső fejlődését: az a kép a rózsa és a liliom.
János és a karácsony
Az isenheimi oltárképen az utat mutató János karja fölött a következő szavak olvashatók: “Neki növekednie, nekem pedig fogyatkoznom kell” (János 3,30) A napfény János-naptól kezdve mindig kevesebb a Földön, és pontosan fél év múlva, a téli napfordulókor ünnepeljük a Karácsonyt.
Kisgyermekek számára úgy teremthetjük meg ennek a két ünnepnek a kapcsolatát, ha felújítunk egy régi szokást: a réten található virágokból, növényekből gyűjtünk egy csokorra valót, szép szalaggal átkötve felakasztjuk száradni a szobában. Ez lesz Karácsonykor a betlehemi istálló szalmája.
Népszokások
A régi időkből is sok szertartás és szokás maradt fenn, amelyek Keresztelő Szent János nevéhez fűződnek. Ez volt egyben a nyári napforduló ünnepe is, az vév leghosszabb és legvilágosabb napja. Ez indokolja, hogy e napon a mesterkedések délben ugyanúgy elvégezhetők voltak, mint éjfélkor -. Mindkét időpont egyaránt beavatottnak és mágikus erejűnek számított.
Bizonyára a nyári napforduló ősi ünnepéből erednek azok a szokások, amelyek tágabb értelemben a jövőre vonatkoztatható következtetéseket vonnak le a nap eseményeiből – hiszen június 24-e teljes fordulatot jelent az évben! Ilyenkor főleg az egészségre, az életben kínálkozó lehetőségekre, illetve szerelmi esélyekre voltak kíváncsiak az emberek. Általános nézet szerint Szent János (vagy másképpen Szent Iván) éjjelének álmai valóra váltak.
Számos országban elterjedt a nyári napfordulóval kapcsolatos tűzugrás. A néphit szerint az, aki a János-tüzet átugrotta, az egész évben egészséges és szerencsés maradt.
A biztonság kedvéért különböző növényekkel (például ürömmel vagy vasfűvel) övezték fel magukat. Az emberek általában párban ugrottak, kéz a kézben. Szülő gyermekével, házaspárok vagy szerelmespárok – ha utóbbiak az ugrás során nem eresztették el egymás kezét, akkor kapcsolatuknak várhatóan házasság lesz a folytatása.
Végezetül a növényekből font öveiket az emberek a tűzbe vetették, hogy vele minden bajukat elégessék. Éjfél előtt elkezdődtek a mulatságok, és addig tartottak, amíg a tüzek égtek.
A mulatozók meghívtak minden arra vetődőt asztalukhoz, étellel-itallal kínálták őket, majd átadták a teret a szellemeknek és boszorkányoknak – illetve a tündéreknek és a manóknak, akik e napon különösen tevékennyé váltak.
Magyarországon az egyház középkori liturgiájába is beépítette és megszentelte a Szent Iván-napi tüzet. A tűzrevaló lehetett rőzse vagy gaz is, de májusfákat is elégettek a tűz varázserejének fokozására. A máglyát négyzet alakúra rakták, és sok helyütt a falu összes fiatalját „összeénekelték?”, vagyis kiházasító dalokat énekeltek. A tűz felett ökörfarkkórót, orgonát, ürmöt, bodzát füstöltek – ezt például daganatra tették. Akinek elhalt kisgyermeke volt, gyümölcsöket dobált neki a tűzbe.
A nálunk élő szerbeknél ma is látható az ún. Iván-napi koszorú. Vadon nőtt növényekből készíti a háziasszony vagy az eladósorba került lány. Az esti órákban helyezik el a ház kapujára, az istállókra, kutakra, ólakra – újabban még a temetőbe is visznek. Úgy hiszik: a Szent Iván-napi koszorú megvédi őket a villámcsapástól és a szélvihartól.
Sok helyütt – iskolákban, óvodákban – ma is hagyománya van a János-napi tűzugrásnak. A tüzet először mindig az osztálytanító ugorja át, utána a gyerekei az osztályából – aki kéri, azzal kézen fogva.
Forrás: waldorf.bolcs.hu